Egry József – Dolgaim

Megnyitóbeszéd 1.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Vendégeink!

„Melyik út visz oda, hol a világosság lakik, és a sötétségnek hol van a helye?” – ezt kérdezi az Úr Jóbtól (Jób könyve 38,19), a nagy szenvedőtől, aki kizárólag Istennel akarja elrendezni perét, szenvedése és méltatlan gyötrettetése okán. Mert ahhoz, hogy az ember a maga sorsával fölmagasodhasson az isteni titkokig, és fejtegetni tudja a Gondviselés dicsőségét, ahhoz képesnek kellene lennie arra is, amit ugyanitt mond az Úr Jóbnak: „Ékesítsd csak fel magadat fénnyel! (…) Öntsd ki haragodnak tüzét, és láss meg minden kevélyt és alázd meg őket! (…) Akkor én is dicsőítlek, hogy megtartott téged a te jobb kezed!” (Jób 39,5–9.)

Azért idézem a bibliai bölcsesség szavait, mert Egry József művészetéhez mindannyiunknak elemi köze van. Azt ugyanis nem a művészeti stílusirányok, mozgalmak, tiszavirágéltű kánonok, mű-filozófiai lelkesülések és fanyalgások mondják meg, hogy mit mond – illetve mit mutat meg – a művész, hanem mindig az sejteti meg, hogy mit mutat meg, hogy ékesít-e minket fénnyel és megmutatja az utat oda, ahol a világosság lakik.

Egry József festészete számomra titkos ajándék volt mindig. Az első szép színes művészeti album, amire pénzem tellett segédlelkészként egy Egry-album volt, egy antikváriumban vettem még az 1980-as évek közepén – azóta is áldom, aki eladta és én így hozzájuthattam. A leginkább az Aranyhíd ragadott meg, mi más? ­Mint mindenkit, aki a Balatonban akár egyik, akár másik végéről nézvést átélte már, hogy nem ok nélkül kérdi az Úr Jóbot: melyik út visz oda, ahol a világosság lakik? S annyit még a könyvekhez, hogy amikor megjelent Paul Tillich Rendszeres teológiája, a kiadó elfogadta javaslatomat, hogy a borítóra Egry festménye, az Aranyhíd kerüljön –, merthogy Istenről szólván, nem árt Jób barátainak, a teológusnak sem hallani a kérdés: melyik út visz oda, ahol a világosság lakik? – Ha ezt nem hallják, ha e kérdés nem állítja őket feltétlen teremtményi függőségbe, ha nem hatja át őket az, hogy még a Nap is elpirul, és a Hold megszégyenül, ha a szavával világosságot teremtő Úr uralkodik (ahogy a próféta mondja: Ézsaiás 24,23), akkor mit felelhetnek az ilyen egyszerű kérdésekre, hogy:

Van-e íve a fénynek? Mint itt látjuk, van íve egy kosárnak egy asszony fején, a kalapnak a Krisztust kínzó pribékeken, a csónak orrának, ahogy a fény felé hajol, a kikötői mólónak, a dombra kapaszkodó útnak, és a dombnak, a tópartnak és az öbölnek és fényzuhatagnak. És megrajzolható-e a fény? Ceruzával, szénnel, feketén-fehéren? Pasztellel és festékkel? És mi a fény igazi színe? Az arany, az ezüst? Ősszel mutatkozik-e inkább a lényege a színtelített szüretben? Vagy inkább a világ hézagaiban lakozik? És mi a színe a ragyogásnak? Vagy azt inkább hallani kell, ahogy Ady verse mondja? És ha köd ül a fénysugárra és táncol is rajta, elhordozza-e hátán a homályt a ragyogás? És ha fény vetül a szomorú arcra, megsejtjük szebbik énünket?

Egry József művészetében – ecsetjében, ceruzájában, alkotásaiban, dolgaiban (ahogy ő mondogatta) – az a zseniális, a szó eredeti, latin gyökerű értelmében, az benne az ingenium, hogy átadja egész elménket a világteremtés első mozdulatának: legyen világosság! Vagyis előbb volt fény (világosság), mint ember. Vagyis, ha el akarunk jutni a létünk titkához, ha érdekel még eredendő meghatározottságunk, ha tudni akarjuk, hogy az isteni igen megelőz minden tagadást, akkor arra kell elindulnunk, amerre a világosság lakozik. Augustinus mondja valahol, hogy árnyék csak ott lehet, ahol ragyog a fény. A világosság pedig Krisztusban felragyogott közöttünk –, arra van az út, amely a feltámadáskor túl fölemeli a sötétlő sírüregtől a tekintetet a mennyei dicsőségig. Az a dolgunk – ha Istennel van dolgunk –, hogy ékesítsük magunkat fénnyel, hogy el ne vétsük, merre vezet az út.

A kiállítás rendezői egy kis cölöpmólót állítottak ide – ez most a szemlélődés helye. De kérem, ne feledjék, itt Önök korszerűtlen dologra adják fejüket, ha szemlélődni fognak. A modern kor az ismeretet, a tudást a dolgok megragadásában, kézbevételében, manipulálásában, mérlegre tételében, kiporciózásában, megmérésében látja. A régiek szerint az igazi ismeretet kontemplációban nyerjük el. A tudás nem zsákmány, nem ragadomány, hanem ajándék. Nem felkutatás és felfedezés, hanem rátalálás és beismerés. De mit mondok itt modernről és régiről?! Inkább emberiről és örökkévalóról kell szólni. A fény az örökkévaló előszobája, a világosság a mulandó határa, ahonnan a mindig-valóba nyithat óhajtó szívünk. Amikor egymáshoz hajlik a tó partja és a világon átragyogó fény, értjük már, miért jelentette magát harmadszor is a feltámadott Úr egy tó partjáról a vízen vergődő halász-tanítványoknak, és miért érezzük mi, magyarok úgy, hogy az a tó, a Tibériás tengere, lehetett volna, lehetne a mi tavunk is, a mi Balatonunk is, ahol a Gondviselő fénybe öltözteti teremtését újra meg újra. Nem oly lehetetlen hát, amit az Úr kér Jóbtól – alázat és kegyelem kell hozzá. Vagy inkább fordítva: kegyelem és alázat

2016. április 13., Egry József tárlatának megnyitóján

Megnyitóbeszéd 2.

Vak mélységből tört ki magányos lelke lobogva:
otthona, szárnyat adó műhelye lett ez a táj.
Művei azt mondják: a világ szörnylakta sötétjét
emberi szépséggé bontja-teremti a fény.

– olvasható Keresztúry Dezső epigrammája Egry József legendás badacsonyi házának emléktábláján. Esszenciális összegzése ez életművének. Élt hatvannyolc évet, ebből negyven éven át alkotott a 20. századnak egy különleges korszakában.

Életrajzi adatai akár tipikusnak is mondhatók, életébe korán belépett a fény és az árnyék váltakozó kettőssége. A szegény, csaknem földönfutó család 1889 őszén került Budapestre, ahol a nyomasztó nincstelenségben felnövő gyermek számára a színház és az önfeledt rajzolás jelentett menedéket. 1900 körül Lotz Károly egykori tanítványához, az arcképfestő Korcsek Jánoshoz került. Beiratkozott a Mintarajziskolába. Megismerkedése Lyka Károllyal fordulópontot jelentett sorsa további alakulásában, akinek segítségével egy évre Párizsba került. 1907-től rendszeresen kiállított, rajzai szatirikus lapokban jelentek meg.

A tízes évek elején néhány hónapot Belgiumban töltött, a múzeumok gyűjteményeiben Memling, Jan van Eyck, Rembrandt és elsősorban Grünewald műveit tanulmányozta. Utóbbit azért, mert „kevés mester tette annyira magáévá Krisztust a piktúrában”, mint ő. Ideje nagy részét a kikötőben töltötte: munkásokat, rakodókat, hajósokat festett, széles, vaskos ecsetvonásokból felépített, kontúrok közé zárt kompozícióiban. Újabb hosszú útra csak élete delén, 1930-ban indult, amikor barátai anyagi támogatásával eljutott a szicíliai Taorminába. Itt festett képei oeuvre-je fő művei közé tartoznak.

A tanulmányok, az utazások, a találkozások során megismert mesterek és szellemi hatások, ha el is gondolkodtatták, festészetére nem gyakoroltak jelentős hatást – e tekintetben is szuverén személyiség volt. Felesleges őt bárkivel összevetnünk, összemérnünk, stíluskategóriák közé sorolnunk. Figyelemreméltó, útjelző művek során át jutott el letisztult belső világához, s mikor ehhez festői eszközeit is megtalálta, egyszerre egyedülálló, senkihez sem mérhető jelenséggé, jellé vált a magyar művészet történetében.

Az 1904–1913-ig tartó korszak témáit életének meghatározó tapasztalataiból, az őt körülvevő világ jelenségeiből merítette. Noha már ekkor sem csupán a látvány hűséges lefestésére törekedett, még távol volt azoktól az esszenciális művektől, amelyeket az alkotás folyamatában lelkének belső rezdülései diktáltak. E folyamatról így írt: „A látottakat ismertté, az ismerteket tudottá, a tudottakat élménnyé, az élményeket magasztossá kell tennünk, hogy művészetet hozhassunk létre.”

1915-16-ban fordulat követezett be Egry József életében. Az első világháborúban segédszolgálatos katonaként gyakorlatozás közben beszakadt a jég alatta, s hosszabb ápolást követően, a badacsonyi katonakórházba került. Itt ismerkedett meg későbbi feleségével, Pauler Juliskával. A tüdejével, asztmájával betegeskedő festőnek anyagi biztonságot és életre szóló gondoskodást jelentett ez a házasság.

Előbb az asszony keszthelyi házában, majd Badacsonyban a vincellérházban, később az állomás közelében épített műtermes házban élt és alkotott. A Balaton, Badacsony környéke, a szelíd Pannon táj népe magával ragadta Egryt. Éveken át kutatta festő ecsetjével e varázslatos táj megjelenítési lehetőségeit, míg a húszas évek elején rátalált saját, társtalan képi világára. Egy korai élménye nyomán fogalmazta meg művészi programját: „Életem egyik legnagyobb élménye volt az az éjszaka, amikor a halászokkal először kimentem a vízre. Semmi mást nem láttam, csak a gyönyörű csillagos eget és a tükröződő vizet, a ladik könnyen ringott velünk, s valami remegő pára összekötötte körülöttem az eget és a vizet, s ekkor úgy éreztem, hogy valahol a végtelenség közepében vagyok, s ennek az éjszakának az átélése újra a kezembe adta az ecsetet.”

Alkotásaiban Egry József nem csupán a Balaton teremtett világának szépségeit fedezte fel, a tópart monumentális román boltíveinek lendületét boldogan követte ecsetjével: „a valóság égi másaként” festette meg a víztükör ragyogását, a nádasok, csendes öblök békéjét, a dombok szelíd hajlatait, a füzek, a „balatoni pálmák” hajladozásait. Kristálytiszta szerkezetű képein jellé válva jelenik meg a látható és a láthatatlan világ: a szántóvetők, pásztorok, szőlőművesek világa. Vonalaival végigsimítja formáikat, színeivel átvilágítja testüket, hogy szemünk behatolhasson szívük, lelkük legmélyéig. „A Balatont a szegény halászok avatják szentté – írta naplójában – láttam egy öreg parasztot, amikor belemártotta ujját a Balaton vizébe és keresztet vetett magára.”

Krisztus és a Szentírás lelkisége 1901-től minden alkotásában jelen van, minden művén jelet hagy, s ez külön helyet biztosít számára az egyetemes keresztyén művészet történetében. Ahogyan Grünewald, ő is a teremtő, szerelmes, az emberrel megbékélő Istenben hitt, a szegények, a megalázottak, a meggyötörtek Krisztusában. Ezt a lelkiséget, Isten-keresésének stációit fogalmazzák meg önarcképei is. A magyar Genezáreti tó, a Balaton partján, a badacsonyi földön élő névtelen emberek, földművesek, halászok, pásztorok világának ábrázolása a Lélek kiáradásának, megtestesülésének őszinte, alázattal telt jelképei.

Ahogyan csak egy másik művész tudja megfogalmazni:
„S jött egy ember, nem fertőzte történelem
és bűn, de roskasztotta a legsúlyosabb feladat:
hogy éljen, mint egy ember, és megváltó
gondolatként benyomuljon a kéjelgő kegyetlenség
agyagépületébe.
Senki sem óvta tőlünk.”
(Brechbühl: Krisztus kigúnyoltatása, Tandori Dezső ford.)

Mindazok számára, akik értik őt, nyilvánvaló igazságokat fejez ki világosan, egyszerűen, minden részletet a kifejezés erőteljességének alárendelve. Művészetét szolgálatnak tekintette, melyhez mindhalálig hű maradt.

Egry József tudta: csak úgy ismerhetjük meg a Genezis okát és értelmét, a teremtés és a teremtett világ titkait és csodáit, ha megértjük, hogy a Teremtő maga is művész, aki az alkotás gyönyörébe belefeledkezve a Mindenséget tekintette a megformálódó Világ alapanyagának. Egry József a minket körülölelő világot a Genezis felől közelítette meg, s nem a szárnyaszegett racionalizmus után sántikálva. Mert hitt abban, hogy világunk nem a véletlenek alakította sokféleség, hanem az Örök Alkotó kéz műve.

Kovács Zita – 2016. április 13., Egry József tárlatának megnyitóján