KARÁTSON GÁBOR: A CSODÁLATOS KENYÉRSZAPORÍTÁS.
MÁRK EVANGÉLIUMA SZERINT
A Bibliamúzeum időszaki kiállítási terében A csodálatos kenyérszaporítás – Karátson Gábor akvarelljei Márk evangéliuma szerint címmel a festőművész Márk evangéliumához készített akvarelljei kerülnek bemutatásra.
A tárlat annak a gazdag életművet felvonultató, három párhuzamosan futó kiállítás-sorozatnak a része, amelyek átívelve az adventi készülődésen és a karácsonyon február elejéig várják a látogatókat a Bibliamúzeumban, az Evangélikus Országos Múzeumban és a Németajkú Református Egyházközség Hold utcai templomában.
A kiállítás kurátorai: Timár Gabriella és Horváth Gyula
A kiállítás az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával valósulhatott meg.
Nyitva tartás
A kiállítás 2017. október 26-tól 2018. február 10-ig, hétfőtől péntekig 10 óra és 19 óra között, szombaton 17 óráig tekinthető meg a Bibliamúzeum kiállítótermében.
Adventi kísérőrendezvények:
Budafoki William Byrd Énekegyüttes adventi koncertje
Időpont: december 9-én 10 órától
KARÁCSONYRA VÁRVA – KARÁTSON
Adventi kézműves foglakozás gyerekeknek a Bibliamúzeum kiállításai és Karátson Gábor akvarell képei között
Időpont: december 9-én 10.30-tól 12 óráig
Karátson Gábor – Időszaki kiállítás megnyitó
[accordion title=”Bogárdi Szabó István püspök megnyitó beszéde >”]
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A 20. század elején jelent meg egy, a maga korában sokat vitatott, mára már jobbára feledett tudós könyv, a német evangélikus teológus, William Wrede munkája: „A messiási titok az evangéliumokban” címmel. Wrede tézisének vagy inkább munkahipotézisének lényege az, hogy Márk evangélista tudatosan úgy komponálta meg evangéliumi beszámolóját, úgy mutatta be Jézus messiási munkáját, hogy egyrészt folytonosan jelezte még a Jézus bizalmas tanítványainak is az értetlenségét, sőt, hitetlenségét is, másrészt pedig érzékeltette, hogy Jézus szándékosan rejtette el istenségét – feltámadásáig; ahogy a református úrvacsorai ének mondja: „istenségét elrejtette, midőn testünket felvette.”
Azért idézem fel ezt a tézist, amely bármelyik bibliaolvasó közvetlen benyomása is lehet, mert bizonyos értelemben ennek képi ábrázolatját láthatjuk most Karátson Gábornak a Márk evangéliumához készített akvarelljein. Képek a nyílt titokról, a tudós tudatlanságról, az elrejtett nyilvánvalóról, a felfoghatatlan egyértelműről.
Élénken emlékszem rá, tíz éve talán, hogy egy értelmiségi (közéleti? – értelmiségi!) tolongás kellős közepén egymásba ütköztünk, ő pedig a reá jellemző magától értetődőséggel fordult hozzám, s kezdte fejtegetni, hogy micsoda lelemény számára a textus (a textus!) –, ahogyan azt a Vizsolyi Bibliából olvassa, és ahogy most a képein olvashatjuk mi is, egy-egy evangéliumi történetnél. Az a rendes szöveg, ugye? – szegezte nekem az állító kérdést, ellenkező vélekedést eleve kizáró hangon. De azért többről volt itt szó, mint arról, hogy egy református lelkész (éppenséggel püspök) jóváhagyja lángolását a 16. század nyelv-rügyezésének e csodájáért. Tudta vagy sejtette, hogy felvetésével mintegy elébe vágott az én kérdésemnek. Az pedig az lett volna, hogy miért érzi úgy, ahogy azt egy korábbi nyilatkozatában mondta, éppenséggel a Lukács evangéliumához készített akvarelljei kapcsán, hogy a mai szentbeszédek (prédikációk – bizony, prédikátor urak, hölgyek!) tradicionális megfogalmazással akarják kifizetni az embereket, és szinte semmit nem mondanak arról a nagy bajról, hogy az eget már elvesztettük, és a földet most kezdjük elveszíteni, mert ég nélkül nincs föld… és ezért nem lehet rendesnek lenni!? Vitatkoztam volna.
De, mondom, a kérdésével megelőzött: örök evangélium, régi szöveg és mostani alkotás; talán ezt akarta mondani. Vagy csak jelezni, erős meggyőződéssel,
– hogy képeket festeni az evangéliumhoz olyan, mint az ég és a föld közé állani, és a képi világ lenyomatával jelezni, hogy az örök isteni, aki öröktől van, nem olyan nyilvánvaló – de itt van;
– továbbá régi szöveghez folyamodni és betűhíven papírra vetni, újramásolni vagyis újra leírni azt, nos, ez olyan, mint a csoda közvetlen megértése;
– és sajátos módszerrel alkotni, feltételek nélkül itt, ma a vizualitás korában, amikor mindent felfal a kiábrázolás őrülete; olyan ez, mint helyet hagyni a szemlélő képzelet számára az ürességnek, ahol éppenséggel nincs elrejtve semmi, hogy előléphessen a minden; olyan ez, mint a gyógyulás.
Ez a három Karátson Gábor nem-tradicionális tradíciója, a rendkívüli rendes: ég és föld közé állani, a textusba kapaszkodni és gyógyítani.
Ezért képeinek tiszta jellegzetessége az, hogy a látomásai csak szemlélődés révén tárulnak fel számunkra; figyelem és átadottság nélkül puszta példázatok maradnak. Idővel és alázattal sejtjük meg, hogy ezek itt, szavával élve, színes árnyékai annak, ahogyan az ég és a föld találkoznak.
A másik jellegzetességet abban találjuk, hogy akvarelljeinek áttetsző színei a rögzített szövegbe, a textusba kapaszkodnak, itt-ott még görögül is olvashatjuk, és a lókusok azonosításához ismerni kell a római számokat is.
De ez nem maníros tradicionalizmus vagy kulturális ellenforradalom, hanem egyszerű alázat: oda kell hajolni a képhez, oda kell hajolni a textus fölé, és térdet kell hajtani a kereszthalálig alázatos, dicsőségben feltámadó Megváltó előtt.
(Megnyitó beszéd, Karátson Gábor, A kenyérszaporítás csodája c. kiállításán, Bibliamúzeum, 2017. október 25.)
[/accordion]